New Yorkban három héten át minden este darsant tartottam egy szobrászműteremben, úgy kétszáz embernek. Egyre többen jöttek, a korábbiak is visszatértek, és minden este újabbak csatlakoztak. Szinte mértani ütemben növekedett az egész, mi pedig együtt egyre magasabbra és magasabbra jutottunk. Csakhogy a szomszédban egy tűzoltólaktanya volt, és szinte biztosra lehetett venni, hogy esténként legalább egyszer-kétszer […]
A következő bolygón egy iszákos lakott. Ez a látogatás nagyon rövid ideig tartott, de nagyon elszomorította a kis herceget. Ott találta az iszákost egy sor üres meg egy sor teli palack előtt. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte tőle. – Iszom – felelte gyászos képpel az iszákos. – Miért iszol? – kérdezte a
– Nekem sört hozzanak! Maga mit iszik, Vanek úr? – Inkább ennék valamit ezen a héten, ha már ötezer frankom van. Gorcsev helyeslően bólintott, és Vanek úr hosszasan rendelt. Rövidesen behozták a barna sört, ivott, és kezdődött az ételek felvonulása, ijesztően hosszú sorban. Vanek, a rögtönzött titkár és valóságos belső titkos unokaöcs, először családias érzelmű
Az öregasszony váltig ígérte, hogy a világért sem háborgatja többet; azzal megint nekilátott a vakargatásnak, míg az ördög újból el nem aludt, s hortyogni kezdett. Akkor megkereste a harmadik arany hajszálát, s azt is kitépte. Nosza, fölugrott a sátán üvöltött, s el akarta rántani az öreganyja nótáját; – Ki tehet a rosszról, amit álmában vét?
We gather in the dark, not to hide, but to seek. A rhythm that never stops, life beating in the bass. Prisoners of the loop, we move without destination, not to escape, but to be .. exactly where we are. Getting ever closer, always to meet, always to be alone. Never to stop, never to arrive.
Hayao Miyazaki: A szél harcosai (Nausicaä of the Valley of the Wind; Kaze no Tani no Naushika, 1984) Ez a történet Nausicaäról szól, és Tetó-ról – a rókamókusról – és a félelemről .. és rólam. Tetó – a rókamókus – még kicsi. Szörnyű dolgokon ment keresztül. Rovarok ragadták el. Lord Yupa véletlenül mentette meg, a
– Ismerted Helenét, Parisz hitvesét? Hektór bólintott.– Csak futólag. Szerény asszony volt és fülig szerelmes az öcsémbe. – Én egyszer találkoztam vele. Kedvesnek találtam, bár félénknek és hétköznapinak. Tudod, hogy halt meg? Hektór bólintott, az arca elkomorult. Odüsszeusz rendületlenül folytatta. – Akik ott voltak akkor, amikor a mélybe vetette magát a gyerekeivel együtt, azt mondják,
„Igazából csak egyetlen dologot akarok: szabaddá válni. És akármit is csinálok, egyre inkább csak ezt csinálom. Itt ülök, és ez az egész csak úgy átmegy rajtam. Ez mind semmi. És elmondhatatlanul gyönyörű. És ahogy egyre semmibbé válik, úgy válik egyre gyönyörűbbé.” Ram Dass: Grist for the Mill
„Egész teste belerendül az erőfeszítésbe, hogy olyasmit emel, amivel nem bír, s maga is tudja – amiről mindenki tudja, hogy föl nem emelheti. De egy pillanatig, amíg a cement repedését halljuk, azt hisszük mégis, úristen, ez képes, és fölemeli. Aztán kiszakad belőle a lélegzet, és erőtlenül hátraesik a falnak. A fogantyúkon vér van, ahogy a
Emlékszem, akkoriban Big Surban meditáltam egy házban, amit az Esalen Intézet kölcsönzött nekem, és egy macska járt hozzá. A macska minden reggel kiment és szerzett valami zsákmányt, hogy egyen. Aztán bejött, és mivel szeretett, odajött hozzám, és a lábaim közé ült, miközben meditáltam. Ott rágcsálta az egér vagy gyík koponyáját, amely néha még mindig élt
