Az öregasszony váltig ígérte, hogy a világért sem háborgatja többet; azzal megint nekilátott a vakargatásnak, míg az ördög újból el nem aludt, s hortyogni kezdett. Akkor megkereste a harmadik arany hajszálát, s azt is kitépte. Nosza, fölugrott a sátán üvöltött, s el akarta rántani az öreganyja nótáját; – Ki tehet a rosszról, amit álmában vét? […]

We gather in the dark, not to hide, but to seek. A rhythm that never stops, life beating in the bass. Prisoners of the loop, we move without destination,  not to escape, but to be .. exactly where we are. Getting ever closer, always to meet, always to be alone.  Never to stop, never to arrive.

Hayao Miyazaki: A szél harcosai (Nausicaä of the Valley of the Wind; Kaze no Tani no Naushika, 1984) Ez a történet Nausicaäról szól, és Tetó-ról – a rókamókusról – és a félelemről .. és rólam. Tetó – a rókamókus – még kicsi. Szörnyű dolgokon ment keresztül. Rovarok ragadták el. Lord Yupa véletlenül mentette meg, a

– Ismerted Helenét, Parisz hitvesét? Hektór bólintott.– Csak futólag. Szerény asszony volt és fülig szerelmes az öcsémbe. – Én egyszer találkoztam vele. Kedvesnek találtam, bár félénknek és hétköznapinak. Tudod, hogy halt meg? Hektór bólintott, az arca elkomorult. Odüsszeusz rendületlenül folytatta. – Akik ott voltak akkor, amikor a mélybe vetette magát a gyerekeivel együtt, azt mondják,

„Igazából csak egyetlen dologot akarok: szabaddá válni. És akármit is csinálok, egyre inkább csak ezt csinálom. Itt ülök, és ez az egész csak úgy átmegy rajtam. Ez mind semmi. És elmondhatatlanul gyönyörű. És ahogy egyre semmibbé válik, úgy válik egyre gyönyörűbbé.” Ram Dass: Grist for the Mill

„Egész teste belerendül az erőfeszítésbe, hogy olyasmit emel, amivel nem bír, s maga is tudja – amiről mindenki tudja, hogy föl nem emelheti. De egy pillanatig, amíg a cement repedését halljuk, azt hisszük mégis, úristen, ez képes, és fölemeli. Aztán kiszakad belőle a lélegzet, és erőtlenül hátraesik a falnak. A fogantyúkon vér van, ahogy a

Emlékszem, akkoriban Big Surban meditáltam egy házban, amit az Esalen Intézet kölcsönzött nekem, és egy macska járt hozzá. A macska minden reggel kiment és szerzett valami zsákmányt, hogy egyen. Aztán bejött, és mivel szeretett, odajött hozzám, és a lábaim közé ült, miközben meditáltam. Ott rágcsálta az egér vagy gyík koponyáját, amely néha még mindig élt

– Nem nehéz, Matula bácsi? – Dehonnem… talán vinni akarja? – Ha tudnám. – Hát akkor? Gyula megint érezte, hogy a kérdés felesleges udvariasság volt. Vagy talán azt várta, hogy Matula is udvarias lesz, és azt mondja: “Áá… dehogy nehéz, mint a pehely…” És akkor csalódott volna az öregben, a “nevelőapában”, mert a vak is

„Meggyőződésem, hogy a jó élet folyamata nem a gyenge szívűek útja. A jó életben benne van a tágulás és a növekedés annak érdekében, hogy egyre inkább beteljesítsük a lehetőségeinket. Ehhez bátorság kell. Ez azt jelenti, hogy teljesen bele kell engednünk magunkat az élet áramlatába. Az emberben mégis az a mélyen izgalmas, hogy amikor az egyén

Elmondok egy történetet arról, amikor Indiában voltam, és hirtelen azon kaptam magam, hogy vissza kell jönnöm, mert édesanyám meghalt és valahogy új, más módon kell apámmal lennem, mint azelőtt. Elég furán nézhettem ki, amikor Indiából visszajöttem és megérkeztem szakállasan, mezítláb a tamburámmal a Bostoni reptérre. Apám – a konzervatív bostoni republikánus társaság felelősségteljes tagja –