– Nekem sört hozzanak! Maga mit iszik, Vanek úr?
– Inkább ennék valamit ezen a héten, ha már ötezer frankom van.
Gorcsev helyeslően bólintott, és Vanek úr hosszasan rendelt.
Rövidesen behozták a barna sört, ivott, és kezdődött az ételek felvonulása, ijesztően hosszú sorban. Vanek, a rögtönzött titkár és valóságos belső titkos unokaöcs, először családias érzelmű polgárok módján nyakába kötötte az asztalkendőt, hogy tarkója mentén mint hegyes pótfül messze kimeredtek a fehér csücskök, azután szemlét tartott a felvonuló ételek felett, mint egy hadvezér.
– Ön milyen ügyben tartózkodik Nizzában? – kérdezte Gorcsev.
– Nem tudom.
– Úgy látszik, egy dologban járunk. Bevallom, ön tetszik nekem, mert szegénysége dacára megőrzi polgári méltóságát.
– Uram – szólt Vanek úr és búsan körülnézett a nizzai hotelterasz főúri vendégein. – Ön bizonyára nem érti, hogy süllyedhettem én ide.
– Pedig, sajnos, ennél előkelőbb hotelbe nem vihetem…
Vanek úr nem szólt többet. Megevett néhány sültlibát, egy-két tortát, azután elveszítette eszméletét.
Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó