– Nem nehéz, Matula bácsi?
– Dehonnem… talán vinni akarja?
– Ha tudnám.
– Hát akkor?
Gyula megint érezte, hogy a kérdés felesleges udvariasság volt.
Vagy talán azt várta, hogy Matula is udvarias lesz, és azt mondja: “Áá… dehogy nehéz, mint a pehely…” És akkor csalódott volna az öregben, a “nevelőapában”, mert a vak is látja, hogy a hátizsák nehéz. De akkor miért kérdezte? Miért? “Szamár vagy!” – mondta [magának], és megjegyezte, hogy a felesleges beszéd s a céltalan udvariasság valóban felesleges. Nem szólt hát többet, mert érezte, hogy a nehéz hátizsák alatt senkinek sem lenne kedve diskurálni, csak azért, hogy mondjon valamit.
Fekete István: Tüskevár
