„Egész teste belerendül az erőfeszítésbe, hogy olyasmit emel, amivel nem bír, s maga is tudja – amiről mindenki tudja, hogy föl nem emelheti.
De egy pillanatig, amíg a cement repedését halljuk, azt hisszük mégis, úristen, ez képes, és fölemeli.
Aztán kiszakad belőle a lélegzet, és erőtlenül hátraesik a falnak. A fogantyúkon vér van, ahogy a tenyerét fölszaggatta rajta. Ott lihegi ki magát a falnak dőlve. Más hangot, mint a zihálását, nem hallani, senki nem szól.
Kinyitja a szemét, és végignéz rajtunk. Egyenként végigmér mindenkit – még engem is –, azzal előkotorja a zsebéből az összes nyugtatványokat, amiket pókeren az utóbbi napokban a többiektől elszerzett. Próbálja szétrendezni, lehajlik az asztalra, de a két keze összegémberedett vörös karom, nem boldogul az ujjaival.
Végén lesöpri a földre az egész csomót – lehet negyven-ötven dollár ára nyugtatvány mindegyiküktől –, és kifordul a zuhanyzóból. Hanem az ajtóban még megáll, és visszanéz a téblábolókra.
– Azzal együtt megpróbáltam – mondja. – Annyi azért kitellett tőlem, a büdös úristenit, hogy megpróbáltam, nem igaz?”
Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére