Egy nap odamentem a gurumhoz, aki rám nézett, és azt mondta: „Ram Dass, szeress mindenkit!”
– Igen, Maharaji! – mondtam én.
Erre ő: „Jao (Menj el)!” – és aztán visszamentem a helyemre és ennyi volt aznapra. Utána ott ülök és azon morfondírozok magamban, hogy „Szeress mindenkit!” .. ó, istenem .. nem szeretek mindenkit .. mindenkit szeretnem kellene ..
Aztán másnap megint odahív magához, lehajol hozzám, megfogja a szakállam, és azt mondja:
– Ram Dass! – ezt persze hindiül – Ram Dass! Mondj igazat!
– Igen, Maharaji.
Úgyhogy aznap azt kaptam, hogy mekkora hazug vagyok. Erre elhatároztam, hogy ezután tényleg igazat fogok mondani. És ezt folytatta, minden nap felváltva. Vagy azt mondta, hogy szeressek mindenkit, vagy azt, hogy mondjak igazat.
És annyira csőlátásom volt, hogy talán négy–öt napba is beletelt mire rájöttem, milyen nehéz helyzetbe kerültem. Hogy két egymásnak ellentmondó utasítást kapok, mert az az igazság, hogy nem szeretek mindenkit. Úgyhogy elgondolkoztam, hogy akkor most a kettő közül melyik legyen? És arra jutottam, hogy – tudjátok – én mindig, mindenkit szeretek, még ha nem is ez az igazság. Úgy teszek, mintha szeretném őket. “Szeretlek! Ó igen, mi szeretjük egymást. Annyira szeretlek.” Szóval arra gondoltam, talán jó lenne most megpróbálni igazat mondani … a változatosság kedvéért. És ahogy végig néztem guru testvéreimen, rájöttem, hogy utálom őket, mert mind csak azért van itt, hogy a mesteremet elvegye tőlem. Nálam olvastak róla először a “Légy itt és most” könyvemben, erre most itt vagyok ezekkel a méltatlan figurákkal, akikre csak vesztegeti a mesterem az idejét. Úgy értem, ezek kedves, jóravaló emberek voltak, de én jó okkal utáltam mindegyiket. Nem csak úgy általában, hanem mindegyikükre találtam külön okot. Az egyik mondjuk túl arrogáns volt, a másik valami más .. És egy–két hét után rájöttem, hogy az az igazság, hogy nem kedvelek senkit. Még egy tábla is volt az ajtómon: “Ne gyere be!”.
Ugyanekkor egy másik sadhnat – egy másik gyakorlatot – is végeztem. Maharaji azt mondta: “Ram Dass ne nyúljon pénzhez!”. Ezt persze több szinten is lehet értelmezni és mostanában már úgy értelmezem, hogy az elmémnek nem szabad a pénzhez kötődnie, vagy ragaszkodnia – úgyhogy hitelkártyám azért lehet – de akkoriban szó szerint értelmeztem, hogy nem szabad pénzhez nyúlnom. Így aztán az egyik csoporttársamat mindig megkértem, hogy legyen az én fizető–emberem. Felszállunk a buszra, és ő kifizeti a buszjegyemet helyettem. És ez jól működött, amíg meg nem gyűlöltem őket. Most viszont kínos helyzetbe kerültem, hiszen nem maradt senki, akit ne gyűlöltem volna, és akit ne martam volna már el magamtól.
Namármost a templom 13 kilométerre volt a szállodától és egy nap azon kaptam magam, hogy mindenki elment a busszal és nekem nem volt pénzem, hogy jegyet vegyek. Így hát gyalogolnom kellett a templomig, tudván, hogy ők milyen jól szórakoznak ott, mert körülbelül fél óra alatt odaértek, míg nekem ugyanez az út három óra volt. A dombok mögött, az erdőn keresztül mentem, és egyre dühösebb és dühösebb lettem, és amikor odaértem lenéztem a templomra és láttam, hogy mindannyian nevetnek, és mindannyian Maharaji körül lebzselnek, aki aznap nyilvánvalóan sokkal több időt töltött velük, mint bármely más napon, és tele voltam utálattal és gyűlölettel és még ahhoz is tisztátalannak éreztem magam, hogy bemenjek a templomba, de azért csak bementem. Ők addigra már mind megebédeltek és kint ültek a verandán levéltányérokról eszegetve, én pedig bementem – lehet, hogy rólam beszéltek, nem tudom – és az egyikük, akit különösen megvetettem, felállt, odajött hozzám és egy levéltányéron ételt nyújtott felém. És én elvettem az ételt és hozzávágtam. Nagyon tisztán emlékszem erre a pillanatra. Nagyon.
És aztán hallottam Maharajit az udvar túloldaláról.
– Ram Dass! – ránéztem, és abban a pillanatban őt is utáltam.
Aztán dühösen átmentem hozzá az udvaron. Úgy értem, nagyon dühös voltam, leültem elé, és felnéztem rá, de annyira dühös voltam – biztos tudjátok milyen az, amikor az embernek még a csontjai is fájnak, annyira be van feszülve – és ő rám nézett, és azt kérdezte:
– Valami aggaszt?
Mondom: „Igen.”
– Igen, igen, igen.. mi az?
– Utálom mindegyiküket és utálom magamat is.
– Engem szeretsz? – kérdezte. Hah.. és én ránéztem, és akkor ez az egész egyszerűen szétesett.
Kinyitottam a szívem, és kontrolállatlanul zokogni kezdtem.
– Szeretlek – zokogtam. És ő tejért küldött és leöntötte a tejet a torkomon, és megveregette a fejem, és akkor átéltem az egész katarzist .. aztán egész közel hajolt hozzám a pokrócán, az orra szinte az orromhoz ért.
– Azt mondtam, szeress mindenkit.
– Igen, de azt is mondtad, hogy mondjak igazat. És az az igazság, hogy én nem szeretek mindenkit.
Ő még jobban előrehajolt, és azt mondta: „Ram Dass, szeress mindenkit, és mondj igazat.”
És abban a pillanatban két dolgot tapasztaltam. Először is egy koporsót láttam magam előtt, amelyben az az ember volt, akiről azt hittem, hogy én vagyok. És akiről azt hittem, hogy én vagyok, az az ember volt, aki azt hitte, hogy nem szeret mindenkit. És amit ő leírt nekem, az az volt, hogy ki leszek, ha befejeztem az lenni, akinek addig hittem magam. A másik dolog pedig az volt, hogy ahogy abban a pillanatban megfordultam, és guru társaimra néztem, láttam, hogy bizonyos szinten léteznek a jól felépített ellenérzéseim irántuk, de a tudatom egészen apró átbillentésével hirtelen azt is láttam, hogy mindegyikük milyen hihetetlenül szép, és mennyire mélyen szerettem őket.
– Jao!
És ennyi volt a tanítás. És azóta 20 éve tanulom ezt a tanítást. És azt vettem észre, hogy amikor nem érzem ezt a szeretetet egy másik ember iránt, hallom magamban, ahogy Maharaji azt mondja:
“Ram Dass, szeress mindenkit, és mondj igazat!”
Empátia és kongruencia, ahogy Carl Rogers mondaná.
