Hayao Miyazaki: A szél harcosai
(Nausicaä of the Valley of the Wind; Kaze no Tani no Naushika, 1984)
Ez a történet Nausicaäról szól, és Tetó-ról – a rókamókusról – és a félelemről .. és rólam.
Tetó – a rókamókus – még kicsi. Szörnyű dolgokon ment keresztül. Rovarok ragadták el. Lord Yupa véletlenül mentette meg, a saját életét kockáztatva. Egy kis bőrszütyőből kerül elő. Az elmúlt néhány órát ott töltötte a sötétben, fogságban és fájdalomban. Most szabadult ki. Még hunyorog a fényben. Nem érti mi történik vele. Nem tudja kik ezek körülötte. Biztosan ezek miatt az emberek miatt került ide. Retteg. Az életéért küzd. Menekülne, de nincs hová. Védekezik, támad.
– Nincs mitől félned. (Nothing to fear. Ne félj! Semmi baj.) – mondja Nausicaä.
De mit érthet ebből Tetó? Hiszen még lefordítani is nehéz. Megérteni, elhinni .. szinte lehetetlen. És teljesen ellentmond a tapasztalatainknak is. A világ – igenis – tele van félelmetes dolgokkal. Tragédiákkal, árulásokkal, fájdalommal, amely váratlanul érkezik, és olykor letaglóz. Tele van veszteséggel, csalódással, azzal a szorító bizonytalansággal, hogy nem tudhatjuk, mit hoz a következő pillanat. És meg akarjuk védeni ezt a törékeny és sebezhető valamit, ami mi magunk vagyunk.
És Tetó harap. Mert, aki fél, az harap. És a harapás fáj. És ez a fájdalom emlékeztet minket arra, hogy a félelem nem csak egy elvont fogalom – az valami, ami húsba mar, élesen és valóságosan. Nausicaä nem védekezik, nem támad vissza, nem próbálja elhallgattatni Tetó félelmét erővel vagy dühvel. Csak ott marad, mozdulatlanul, elfogadva saját érzését – a fájdalmat – és Tetóét – a dühöt és a rettegést.
Mit teszünk, amikor szembe találjuk magunkat mások félelmével? Megijedünk-e magunk is?
Mit teszünk, amikor nem szolgáltunk rá a bántásra? Amikor igazunk van? Amikor fáj? Hogyan legyünk erősek?
– Nincs mitől félned. – ismétli Nausicaä, mint egy mantrát. Tetó úgyis csak a dallamot érti és a nyugalmat. A szavak inkább neki magának szólnak. Ne féljen ő maga sem. Tetó lihegve figyeli őt, karmaival az ujjába kapaszkodva, a harapás után mozdulatlanná dermedve, mintha nem értené, mi történik. Ez ellentmond mindennek, amit eddig ismert. A világ nem így működik. A világ a kegyetleneké, az erősebben támadóké, a gyorsabban menekülőké, az ügyesebben rejtőzködőké. Aki sebezhetővé válik, az elveszett.
És mégis, Nausicaä – íme – önszántából sebezhető. Nem menekül, nem harcol, nem áll bosszút, csak itt marad. A harapás után hosszú csend. Nem sietünk. Nem erőltetünk semmit. Ez egy biztonságos tér, ahol a félelem létezhet anélkül, hogy el kellene nyomni, vagy hogy azonnal változnia kellene. És ebben a térben – ahol nincs mi ellen küzdeni – ekkor tényleg megváltozik valami. Megszületik a bizalom: hogy talán igaz, talán tényleg – legalább itt és most – nincs mitől félni. Lassan, bizonytalanul, Teto elengedi a szorítást. Puha, apró mozdulattal megnyalja a helyet, amit az imént még harapott. Egy bocsánatkérés, amely szavak nélkül is érthető. Nausicaä elmosolyodik. Nem a világ változott meg, nem a veszélyek szűntek meg létezni benne, csak most már együtt néznek szembe velük.
– Nincs mitől félned. – mondja Nausicaä Teto-nak.
– Meghalok-e valamikor én is? – kérdezi tőlem a fiam.
– Nincs mitől félned. – mondom én, persze nem pont így, dehát a szavak nem is annyira számítanak. Az számít, hogy én mennyire félek közben. Hogy elmenekülök-e ebből a helyzetből valami könnyű hazugsággal, vagy benne maradok, szeretettel elismerve és elfogadva a félelmet és a fájdalmat – az övét és a sajátomat is.
Nem könnyű védekezés és ellenállás nélkül befogadni mások félelmét. De mit teszek, amikor a saját félelmeimmel találom szembe magam? Képes vagyok-e én is hinni abban, hogy nincs mitől félnem? Meghalok-e én magam is? Mi lesz velem, ha megöregszem? Lesz-e miből megélnünk a jövő hónapban is? Szeretnek-e a szeretteim? Mi ez a fura, szúró fájdalom a jobb térdemben? Mások félelmére könnyű azt mondani, hogy nem az, aminek látszik. Hogy, ha menekülni próbál előle, akkor üldözni fogja és ha harcol ellene, akkor egyre erősebbé válik. Másnak könnyű mondani, hogy ha elfogadja, ha gyengéden szembenéz vele, akkor a félelem elveszíti az erejét, és – ki tudja – talán még jóbaráttá is változik. De a szavak nem is annyira számítanak. Ott tudok-e maradni önmagammal egy ilyen helyzetben? Tudom-e érteni és szeretni önmagamat, miközben magamat is bántom?
– Nincs mitől félned.
Ez a mondat egy körben áramlik: Nausicaä mondja Teto-nak, én mondom másoknak, és végül valaki – én magam, a szüleim, a szeretteim, az élet, Isten – mondja nekem is. Ezt az üzenetet újra és újra el kell mondanunk egymásnak. Hogy újra és újra – örökké – körbe járjon. Mert újra és újra meg kell hallanunk, hogy néha, igazán hinni tudjunk benne. És hogy olyankor – egy kicsit – fellélegezhessünk.